mivel összegyűlt egy két versem az elmúlt években, hetente 3 fogok feltenni. ime az első, s egyben a legfrissebb, fogadjátok kritikával:)

Dunaparton

a vízszagú frissességből immár semmi sincs

a sűrű pára-burkolat,

mit a majdnem-láz agyamra hint

csontomig átitat.

az eddig jól körülhatárolt réteg

mint a gombafonalak,

az akarathiányokba be, betéved,

s felszívja megmaradt

erőmet.

túl sok a dolog,

hangya lelkű, ha lennék, talán...

de a szellem bágyadtan kódorog

a nyár hőségoszlopai között

s a félelem, mint izzadság elönt,

hogyha mozdulok az ösztönök

széttörik életem,

minden munkám, mit az értelem,

a józan meglátás szerint csiszoltam.

s hiába, hogy a kontúr határozott,

lendület híján ülök az üveg-porban,

rettegve nézem kés-élű művemet,

mit a fülledt vágy-őrület,

egy pillanat alatt törhetne szét.

a csökönyös út-törés, az erőltetett menet

hogy biztos jövő és céltudat legyek,

ólmos álarcként

mozdulatlanságba temet.

csak nem lenni egy napra,

mint névtelen test, melyet

a hőhullámokkal érkező izgalom

köt le, nem a zabla,

s ha vágya tárgya

meghozta gyönyörét,

nevető gurgulázással lép

tovább,

nem bonyolítva túl a létezést.

Szemem elmerül a sötét Dunában.

A víz ritmusát csodálva remélem,

erőm lassan gyűlik agyam medrében,

s míg hűsen józanítanak az omló hullámok,

csöndben nézem, amint magamra találok,

mély egyensúlyában.