mivel összegyűlt egy két versem az elmúlt években, hetente 3 fogok feltenni. ime az első, s egyben a legfrissebb, fogadjátok kritikával:)
Dunaparton
a vízszagú frissességből immár semmi sincs
a sűrű pára-burkolat,
mit a majdnem-láz agyamra hint
csontomig átitat.
az eddig jól körülhatárolt réteg
mint a gombafonalak,
az akarathiányokba be, betéved,
s felszívja megmaradt
erőmet.
túl sok a dolog,
hangya lelkű, ha lennék, talán...
de a szellem bágyadtan kódorog
a nyár hőségoszlopai között
s a félelem, mint izzadság elönt,
hogyha mozdulok az ösztönök
széttörik életem,
minden munkám, mit az értelem,
a józan meglátás szerint csiszoltam.
s hiába, hogy a kontúr határozott,
lendület híján ülök az üveg-porban,
rettegve nézem kés-élű művemet,
mit a fülledt vágy-őrület,
egy pillanat alatt törhetne szét.
a csökönyös út-törés, az erőltetett menet
hogy biztos jövő és céltudat legyek,
ólmos álarcként
mozdulatlanságba temet.
csak nem lenni egy napra,
mint névtelen test, melyet
a hőhullámokkal érkező izgalom
köt le, nem a zabla,
s ha vágya tárgya
meghozta gyönyörét,
nevető gurgulázással lép
tovább,
nem bonyolítva túl a létezést.
Szemem elmerül a sötét Dunában.
A víz ritmusát csodálva remélem,
erőm lassan gyűlik agyam medrében,
s míg hűsen józanítanak az omló hullámok,
csöndben nézem, amint magamra találok,
mély egyensúlyában.