anagyéletérzés

Szeretkezés helyett

Nézésedtől testem kibomlik mint a masni

kibomlik kezedre omlik

csupa ív és csupa puha forma

a mellem hol gömb hol feléd ringó súly

melynek te leszel kerete most te leszel a kontúr

érintésed egyre sűrűbb rezonanciára késztet

hangom olvad kacagásom mélyebb hangsávokra

téved mitől homlokod két ránca komolyan

összébb húzódik és ebből már tudom

hogy egy perc és magaddal rántasz

egy perc és minden amit látok csak a vállad

a vállad ahogy egyre közelebb jön és elhagy újra

ujjaim a hajadba túrva kapaszkodom

bilincsbe zárlak megkötlek mélyebbre rántlak

míg te fogaddal festesz vérvirágot

csak periférián észlelem a világot.

Karcolatok

Apa

A szavak szolgáid.

Egy mozdulattal idomítod őket fegyverré vagy pajzzsá.

De a legmélyebbről jövő nevetéssel font

ölelést tőled tanultam el.

Mama

Mint ahogy a szürkeségen át

az égő-arany és a legtisztább kék föl-fölragyog,

úgy szűrődik át a világ tompaságán

pókhálónál is finomabb vibrálásod.

Sára

A tű hidegen fut feléd,

forró csókra hívja ujjbegyed.

Törékenységedbe zárva

ős-sárkányok ereje remeg.

G.

Szakállas viccek szakállas őre,

utad ma merre visz?

Sörtől bódult barátok lesik,

együtt mikor vándoroltok a világ nagy pusztaságain.

Ancsi

"Ki vagyok? Merre visz utam?"

Ha formálódsz vagy formát bontasz is,

pumukli-hajad szertelensége és

égő-piros szerelmed minden iránt mi esendő,

örök.

mr. V.

A számok szorgosan körbe állnak,

nagy, kerek szemekkel csodálnak,

belőlük, mit öreg Dali mester,

miféle buja montázsokat festel?

Blanka

Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú?

Könnyeidbe hányféle titkot rejtesz el?

Ne féld az ismeretlent, még ha benned van is,

nincs olyan rejtély, mit valaki meg ne fejtene.

Ferkó

Gyermekkorom hős kalandora,

koptattál hegyet, hódítottál eget.

Ha fiaddal útra kelsz, mi állíthat meg?

A képzelet?

Kívánság

Szerelmes vagyok

az őszi színerdőbe az avar puha látványába a levelek éles zörrenésébe a vidéki délutánok füstszagába a lemenő nap hozta hidegbe a fák lassú kopaszodásába

Szerelmes vagyok

a hang rezonanciájába az elővillanó fogak egészségébe az izmok hullámzó mozgásába a test-hangok folyton változó ritmusába a füstöt fújó ajkak ívébe a zavartság erős szívdobbanásába

Szerelmes vagyok

az ismerkedés esetlenségébe a hirtelen összenézések izgalmába a vitákból előbújó egyetértésekbe a kölcsönadott kabátok melegségébe a beszélgetést rendszerező csöndbe a rakparti séták végtelenségébe

Hadd legyek holnap is az érzékelés szerelmese.

ne próbáljunk meg komolyak lenni. ma úgy se menne.

Gondolatvesztés

Érdektelenné vált játékokkal telerakott szoba a fejem,

a teljes üresség és a túlzsúfoltság érzete között

pimasz egyenlőségjel feszül,

és ez a kis dög kacérkodik velem,

nem akar mozdulni, nyújtózik jobbra-balra,

arcán kéjes vigyorral, hogy miatta

méla agyamra lila köd terül

Mennyivel jobb volt, mikor még grafittal írtunk,

nem lenne ilyen nagy vagány,

ha radírommal törölhetném bármikor,

mint egy elszámolást a matekháziból.

De valljuk be, ezen merengni,

nos,

épp annyi értelme lenne, mint amennyi most.

Semennyi.

egy régebbi vers (2006) átdolgozva

Egyenes kör

Mitől lennék más, mitől lehetne ugyanaz?

Csak a természet joga újraélni - máshogyan.

És mégis. Nem hiszem, hogy míg testem boldogan

bomlik szénláncaira, lelkemnek csak előre szabad

egy vonal mentén túlnőni önmagát, míg megakad

a végtelen előtt. Ha minden élő-élettelen hasznosan

újra s újra önmagától önmagáig rohan,

lelkem miért ne szövődne e rend alatt

új testbe, mi a régiek atomjaiból fakad?

S ha igen, élnéd újra a kínokat velem,

lassan csiszolva, mit az értelem

megjelöl léteden és létemen?

Vagy, mi együtt élt tegnap, ma százfelé szakad,

s ösztönösen a jobb felé halad.

De ott tudnád hagyni bennem önmagad?

Labirint

Hol hagyott el? Nem tudom nevét, pedig hónapok óta itt dekkolok. Az irányok nem mondanak semmit, az eldobott újságokon a betűk idegenek, még összefolyni se tudnak, nincs közük se hozzám se máshoz. Szétesett világ.

Hogy hol hagyott el? Színtelen papírmasé falak vesznek körül, néha kisüt a nap, olyankor kifekszem egy üres kör-szerű üveglapra, és azt képzelem, hogy repülök, spirál alakban egyre följebb, ahogy forrósodik alattam az üveg, úgy kerülök mind közelebb a naphoz, valahogy így képzelem, és egészen elszédülök, de már nem tudom, hogy a forgástól vagy a melegtől van mindez.

Hol hagyott el? Ha lenne bármilyen megnevezés, már régen otthon ülnék puha puffok ölelésében. Ha folyton ezt kérdezed, csak elijeszted előlem a lassan visszamerészkedő szótöredékeket.

Mosoly

Folyó arany a porszemeken hömpölyög,

és most olyan jó gondolni arra,

mennyi váratlan nevetés

bújik meg bennünk

lányok, lányok,

énekelve ringatjuk a világot fehér fogainkon.

úgy tűnik nem tudok elszakadni a testtől, ezt gyúrogatom szavakká már egy ideje. nomindegy. olvassátok

bika

nem tudok kötődni

ha szeretek mindig a birtoklás győz

mert a tested kell és a mosolyod

de csak úgy ha engem dicsőít

mert én vagyok az úrnő és akkor majd rabszolgád leszek

a tested gyönyörpontjait szolgálom majd

nem lesz hely rajtad, amit ne ismernék

mert minden az enyém

és semmit sem szégyellek megtenni

hogy drogoddá váljak mert amit én azt senki sem

vette még észre benned én már rögtön láttam

mert sokáig néztelek hogy mindened enyém legyen

kell a test biztonsága buja kötődés a lélek

túl megfoghatatlan az én anyagom a föld

amin meztelenül taposunk

és megmosom a lábad

kivágom szemölcseid hogy ne fájjon mindig

ha velem mész végig az úton

de rajtad lesz a pórázom amit szavaimból

fontam azóta fonom hogy rám néztél

mert eldöntöttem megkaplak

most és azonnal folytonos birtoklással

gyűrlek magam alá

mert enyém vagy

és én döntöttem így

rendet raktam és ezt találtam, egy régi bejegyzés. mókás mennyire veszettül érzelmes és végletes vagyok:)

messze még a reggel

szinte rámtapad az éj

a tér mámora úgy zúg agyamban

zsibong

annyi úton mehetnék feléd

annyi a szó mi feltörne

gégémből

bolond szótagok

túl sok mindez és úgyis meghalok

2008.

Egyedül

Mint mikor gurulsz le a hegyről,

önmaga körül forgó giliszta-lény,

csak forogsz, egyszerre zuhansz, repülsz

és a földhöz ragadsz,

szemedben zakatol a fény.

Fejedben a kusza tekervények

összegubancolódva köröznek szüntelen,

és csak arra vágysz, álljon meg a világ,

legyen csönd a képek között,

csak érjen véget a végtelen.

Így vagyok ma én is,

szédült-féktelen.

Eltűntek a zuhanásban határaim,

házamat is elhagytam én,

bolond búgócsiga,

s létem a munka-iga

és lágy szenvedély között

gurul a rosszullétig hajszolva testemet.

Nő vagyok, vonatkozását még sosem

éreztem ennyire.

A létezés határtalan mámora

fejembe száll, és gurul és repül velem,

mégis a földön vagyok, meztelen

és buja vágyam oly ösztönös,

mint a sár, mint a föld, mint a szeretkezés

mély lélegzete.

(Magam vagyok

- elveszett lény a végtelenben)

Néha

Néha kapsz pár percet,

- ellopott idő a mikulás-zsákból.

Néha kapsz egy táncot és utána

szédülten nevetsz.

Néha megkapod egy ölelésig

az elvesztett évek lehetőségét.

És újra elengeded.

Bármily furcsa a vizsgaidőszak az egyik ihlető. A másik pedig az az ember akivel immáron három (többnyire;) szerelmes év köt össze. Szoljon hát az ének:

Kitörés

Varázslat véd e percben engem,

hirtelen érint meg, körbevon,

talán te küldted hozzám kedves,

régi esték puha mélységéből szőve,

s én ámulva érzékelem - én, magányos bolond.

Fejem körül

mint szemtelen legyek zsongnak,

szállnak az angol szavak,

de bosszantásuk hozzám el nem ér,

hangjuk kívülem marad.

A meg nem írt dolgozatok

óriás, fehér falak,

hatalmas mész hegyek,

s én törpe-kalapácsom szorítva,

lustaság béklyóiban ültem ott

és sírtam és zokogtam egyre,

hogy telnek a tétlen nappalok

- most fittyet hányva a világra

tetjükre hágva papírost,

tinát ronggyá táncolok.

Varázslat véd e percben engem,

meztelen sóhajokkal gondolok rád

itt, kettős bőr-ruhám alatt,

a vágy most oly könnyű,

könnyű testem is,

s míg ízed emléke át meg átszalad

idegrostjaim kusza sűrűjén,

én nem gondolok semmire,

csak szagolom, csak tapintom,

még látni sem látom,

csupán érzékelem,

hogy varázslatom

lassan-lassan pókhálóvá szakad,

hiányaiban mint szemtelen legyek,

megjelennek a zsongó-bongó angol szavak,

és rámakasztva a vizsga kolompot

az óriás papír hegyek

ledobnak engem:

- a táncoló bolondot.

(de illatod magammal viszem)

Mi lesz...

Mi lesz, ha már mindent elmondtam?

Fogsz még szeretni,

ha már csak ismétlődő felböffenéseim-

(tudom, most sem csinálom máshogy)

ben leszek képes henteregni?

És újra előszedem:

nevek, szerelmek, csalódások.

Akárhogy

is, én megújulnék érted.

De feléled,

bárhogy küzdök,

folyton felélednek azok a kis kitartó mocskok.

Emlékek.

2008.

Elmélkedés

Hogy tapadnak.

Most halottak?

Vagy pihennek?

Jó lehet zuhanni és utána csillogva várni a felszáradást.

2008.

...épp tegnap írtam, és ez sem tökéletes alkotás, de kivele, ez is én vagyok/voltam

Ma

amikor tudod, hogy senki se vagy,

mikor mondják, hogy mindenki vagy,

összekuszálódott önsajnálat az élet,

minden nap, minden miért félek

újra teremti önmagát.

meddő vagyok,

méhem, agyam üresen dobban, mégis

vajúdom

élethosszan.

vágyak, mocskos vágy, semmi szép.

bennem semmi szép.

rámrakódott a mérhetetlen,

s hiába kérdeztem

újra s újra,

hogy lehetne lerágni

ezt a világtaszító mocskot.

a gyönyörű tested mellett aludnom nem lehet.

rámtapad a félelem, hogy csak önmagam vagyok,

hogy nem tudok,

hogy a vágyon túllépni nem lehet,

hogy a szellem nem kaphat teret,

hogy megint eltemet

a kínos hallgatás,

hiába hiszem,

hiába vallom,

hogy gömbölyű a csendem,

felednem lehetetlen,

hogy álca minden, börtön ez,

kegyetlen.

nem érezni, tudni akarom,

akarom tudni, miből állsz össze,

hogy ne csak testem törjön össze,

ha elhagysz.

leklem is egészen.

ne leygek senki,

senki se legyek,

csupán az árnyék, csupán a fellegek

vizes párája,

mit az égre lehelsz.

ez legyek nélküled,

nélküled való te.

ha elhagysz, senki se legyek.

ezt akarom.

ne csak a magára hagyott,

az alkonyok

giccsét irigylő

eltemetett lelkű

hősnő,

akiért a világ térdre borulna,

istenítene, kérne könyörögne:

légy enyém -

és felém,

belém

semmi sem áramlana, csak börtönöm

imádná minden.

ne haragudj. csak félek,

félek magamtól,

félek,

ha nem vagy velem

visszazuhanok -

tört szárnyú ámulat.

hogy nem léphetek magamtól távolabb.

se veled,

se nélküled.

2008

többek között azért nem tartom magam irodalmilag értékes verselőnek, mert én mindig azt írom le ami bennem van, nem pedig helyzeteket, jelenségeket próbálok átadni valamilyen egyéni megköztelítésből. Bár néha úgy teszek, mintha megpróbálnám, de végül mindig csak magamról beszélek:

Vulkán

Azt kérded, miért nem szólok?

Nincs átmenetem,

én nem lehetek virág,

lassan bomló és puha,

bennem a világ dühe kavarog.

Én mondanám,

de ha kínyílik hét ólom lakatom

felégetlek világ,

mert bennem minden tűz,

és minden romboló hatalom.

Próbáltam, kérlek hidd el nekem,

én megpróbáltam lassan ereszteni ki

mindent mi tép, mindent mi fáj,

de egyetlen apró sóhajom is méreg

mindenre mi élet.

Önmagam égetem,

nem segíthetsz.

Hagy hát magamra kedves,

ha hét ólom lakatom elpattan,

méhem dühe kiömlik

élettelen testemen zúdulva le

a hűvös óceánig.

Áron

tompa lüktetés vagy. fájdalom.

bizonytalanná marod lélegzetem,

a kint s a bent

összeomlik, helyet cserél.

én nem tudom,

hol az idő, s csak arcomon

látom már a változást,

hisz hiányod oly régi,

oly halk, oly monoton.



talán gyűlölnöm kéne, vagy csak felednem,

talán gyűlöllek, nem feledlek téged,

talán mondanom kéne, talán remélni léted,

talán elhinni mindent, talán itt hagyni mindent,

talán törődni csendben, talán harcolni szemben,

talán nevetni újra, vágyakozni szebben.

talán hallgatnom kéne.

vagy örökké szeretnem



de hazudtál te is úgy hiszem én.

nyílik az emlék, bomlik a fény,

lüktet a harag, szikrát vet a lélek,

minden mi elmúlt

engem gyűlöl érted. érted-e

kedves a lángot, a füstöt,

a füstöt, az üszköt, a kövesült

könnyet, a nevető, könnyed,

elkönyörgött könnyed. a vágyam

utánad. hogy így maradt a késett,

ciános-keserű elveszett eszmélet,

hogy eltűnt a lehet, megszűnt az álom,

elapadt a lélek, hiába kiáltom,

hogy elkéstem, mert túl korán

szemeid ágbogán

fennakadt a végzetem,

s azóta végtelen

megfoghatatlan,

megnevezhetetlen,

megfejthetetlen

dallamok

hozzád kötnek. én hallgatok,

mert a kapcsolat

vágyaimon túlmutat.

túlmutat mindenen, mi szeretet,

vágy és áhitat,

mi álmaidban átitat,

a hit, magány vagy fádalom,

jóság, erkölcs, ártalom,

mindenen mi ösztön vagy értelem,

túl a léten, léteden, a létemen,

de tudom, vége a befejezhetetlennek,

hogy te hazudtál,

s én újra szeretlek.

2006 azt hiszem

Magány

csak azért vannak határaim, mert sehová sem tartozom.

Szigliget

Egyedül,

szemem csukva, azt látom, amit képzelek,

– előttem lépteid,

tested mozgása ad irányt,

kezem válladon pihen.

Mögöttem lépteid,

testem mozgása ad irányt,

kezed vállamon pihen –

és rám szakad minden,

ahogy így vakon

a csónakban ringatom

emlékeimet.

Egyedül a végtelen vízen,

orromban még almaillat a nyár

megmaradt emlékeivel, szívem

belesajdul, oly messze már

a fügefa levelein áttörő fény,

ahogy az arcomhoz ér és én

továbbadom neked,

szóval mondom, hogy amit érzel

az a fény, mi áttör a leveleken,

mert a te szemed be van kötve.

Emlékszel?

Egyedül egy csónakban a végtelen vízen,

fülemben még a nevetés,

mennyi bolond dolgot mondtam,

de oly hirtelen

érint meg újra a varázs,

hogy jó helyen vagyok,

és gyerekké zsugorodom

annyit kacagok,

alig leplezve zavarom,

hogy nem tudom, hozzád hogyan forduljak

ott a színpadon,

játszótársad te majdnem-felnőtt, félig-ismeretlen

miként legyek?

Egyedül egy csónakban ringatózom a végtelen vízen,

még kezemben az erő, amivel tartottalak,

még kezemben a mozgás, ahogy engedtem magam,

az érzés, ahogy rám zuhan

jelenléted valósága,

ez enged forognom, mint búgócsiga,

s csodálva nézem, amint a szédülésből

kibomlik kettőnk ritmusa.

Egyedül egy evezőtlen csónakban ringatózom a végtelen vízen,

magamba zárva várom a felébredést,

szemem csukva, azt látom, amit elképzelek,

orromban a nyár almaillata,

arcomon érzem a leveleken megtört sugarakat,

fülemben cseng a vége-nincs nevetés,

karomban feszül az egyensúly, ami forgásban tart,

és a csönd mélységében meghallom lépteink neszét,

ahogy vakon sétálunk fölfelé

egymás ritmusában.

Tehetetlenség

a görcsöt nem lehet elűzni

hiába kérsz

nem tudok nyakláncot fűzni

gyönygyöző homlokomból

a cseppek hidegen gurulnak

tehetetlen ujjaim között

hahaha. mire nem jó, ha á hangot kell fejlesztened, de nem találsz hozzá megfelelő verset:)

Ákom bákom...

Ákom bákom,

drága Ádám barátom,

ámulva látom,

lábadon az ujj csak három!

Talán csak álmodom?

De hiába számolom,

lám csak három ujj van a lábadon.

Az én lábamon öt,

a te lábadon három,

mi lenne hát kedves Ádám barátom,

ha a te három ujjadhoz én egyet átadnék

lám lenne ujj már neked is, nekem is négy?

A bálna és a halász

Álmos bálna száját tátja,

halász bácsi pipál s várja.

De a bálna álmos, fáradt,

így a halász bácsi várhat,

egész áldott nap pipálhat.

Magamban

A csöndről írnék, énekem bár volna csend,

ahogy régen – gömbölyű folyam.

Mert éjszaka nem lelem helyem

álom és való között, hiába minden.

A tágulás – tölts ki tér! –,

most nem segít nyugodni.

Keresem magam.

Erdőben bolyonganék inkább,

mint itt a négy fal között.

Itt nincsenek szavak,

nincs megfogalmazás, csak össze-vissza

csöndnélküli tompa kocsizaj.

És persze sajnálom magam.

Nyűgössé tesz a lusta egymásutániság,

A tespedt unalom,

Csak a napok változnak.

Én nem változom.

Látod, kell az erő, a tovalendülés,

látod a szél,

a hinta-palinta,

a szédült nevetés,

nem csak megjátszott gyerekség volt.

Mozdulat,

ami vonz – mágnes meg a szög.

Játszottad te is tudom.

Halk vagyok.

Álmomban magam voltam,

a régi kotnyeles.

Hangos, nevető, gyermeket terelő

búgócsiga.

Pörögtem, térültem és voltam.

Mert mozgott a lélek meg a test.

Stagnálok.

És tudom, jól tudom,

nem lendíthetsz tovább,

bár érzem kezed derekamon,

és érzem a mozgást, de beton

Álmodtam.

A gyermek – ne félj nem mienk –

egy húr volt csupán és csökött kezek.

Nem zárult le semmi benne, alig létezett,

így szülte a nő,

és otthagyta, mert életképtelen.

Barna volt, és törékeny. Fényképen nézve

emberi torznak mondanád.

Ott mégis gyönge gyermek volt nekem.

És a félelem eltűnt és megnyílt a szív,

gyermek ő is, gyermekem.

De vágyam lustaság.

A génkódolt szeretet, az anya még várjon.

Magam még nem vagyok,

mint hullott levél, száradok.

Mozdulj hát elme,

a hinta, a palinta lendüljön, szálljon,

gondolatom pezsdüljön, vágyjon,

s az ég, a fent, mágnesezze lelkem,

mert szorongó, tört búgócsiga

létem

eltemet egészen.

2010 január-február

Megállapítás

I.

A hidegben még tisztább a csönd,

a csöndben még ragyogóbb a fény,

a fényben még élesebb az árnyék,

az árnyékban a forma testnélküli tökéletes.

II.

Azt álmodtam, hogy leesett a hó,

és minden fehér.

Milyen végtelenül vágyom most üres mélységére.

III.

Összetört visszavonhatatlanul.

Persze a világ tovább forog

- veled.

Az idő érzelemmentes és ösztönös.

Vagyok

Nem én vagyok

a szoros kontyba fogott,

keményen néző unalom.

Gyakran hallgatok szorongva,

és hajam is gyakran tekerem fel

csacska kontyba,

míg a kínos csönd perceit számolom,

de mindez nem én vagyok.

Nem én vagyok

a folyton más ölet kereső,

örökkön friss húsért epedő,

hangos testű, csábító szörnyeteg,

ki hormonokkal tölti meg

a tüdőn kifújt fülledt levegőt,

mindez nem én vagyok.

Nem én vagyok

a lírai lelkű, rózsaszín depresszió,

az anyai érzést hirdető misszió,

a sötét lovagért önmagát feláldozó,

mindez nem én vagyok.

Ezer ruhám lassan csíkokra szelem,

szín szín mellé,

számtalan rejtelem,

minta mellé újabb minta,

de egy a cérna, mivel fércelem.

kissé eklektikus, kissé értelmetlen, kissé nem jó. de hát megírtam na:)

Amulett

A kezemben tartom.

Váratlan esett ki zsebemből,

koppanása a kínos csöndet

darabokra törte,

de a gondolatok álmatlan

fáradságom lerázva, ujjongva

rádborultak.

Magamhoz emeltem.

Szine egészen képtelen.

Most mint nyers hús,

de fénybe tartva megélénkülnek

a repedések, ráncok,

s csodálkozva játsznak rajta

a bújni vágyó fénynyalábok.

A parton találtam.

Büszkén feküdt a koszos-fehér

kövekkel felszórt homokon,

s bár előbb még vakon

kerstem magam a hullámok felszínén,

hívogató pirosa

parancsolón sugárzott felém.

Olyan gyönyörű volt.

Oly oda nem illő,

olyan fejedelmi,

olyan büszke,

kegyetlen kő.

Igen egészen kegyetlen színe van,

hogy egyre nézem csodálva.

síma és kemény, formára szív,

s mintha lülktetne még kezemben

mozdulatlansága.

A fiókáknak van ilyen színe,

mikor csupasz, ráncosa kis testükön

átdobbannak a sötét erek,

szinte érzem a pihegést - belereszketek

a reszketésebe, mi átjárja lényüket,

ha egy idegen kéz

- jól lehet, menteni vágyik csupán -

elveszi tőlük anyjuk etető szagát,

mikor védtelen testük

megpróbálja durva tenyerébe venni.

Símogatná, de eltöri gyenge kis nyakát,

s az fuldokolva vakon visszanéz,

nem érti, most mi ez?

A kéz tudja jól,

s így tudva visszaejti az értetlen tetemet.

Igen, épp ilyen színű a kő is,

s e szín e forma magába zár engem is,

- ki hányszor mentett madarat,

hányszor tört nyakat -

a bűnös gyermeket.

2005

Komolytalan

Vágyat verejtékez a bőröm,

dühödten szívedhez verődöm,

mosolyunk mohón

összetapad.

Lendül a lehellet,

égig is emelhet,

most fölszakadnak félelmeim

ujjaid alatt.

Ajkam úgy kíván,

mint nyári éjszakán

tompa tölgyesek a hűtlen

villámok csorba csókjait.

Már testedet kívántam,

s nyelvemnek nyomában

kíváncsian bőrödre gyűltek

legfélénkebb vágyaid.

És fogad álmodta gödreim

virágot hajtanak,

engem elmélyít az élet,

s elnyellek téged,

hogy bűneim alól

feloldozzalak.

2005. 01. 09.