Magamban
A csöndről írnék, énekem bár volna csend,
ahogy régen – gömbölyű folyam.
Mert éjszaka nem lelem helyem
álom és való között, hiába minden.
A tágulás – tölts ki tér! –,
most nem segít nyugodni.
Keresem magam.
Erdőben bolyonganék inkább,
mint itt a négy fal között.
Itt nincsenek szavak,
nincs megfogalmazás, csak össze-vissza
csöndnélküli tompa kocsizaj.
És persze sajnálom magam.
Nyűgössé tesz a lusta egymásutániság,
A tespedt unalom,
Csak a napok változnak.
Én nem változom.
Látod, kell az erő, a tovalendülés,
látod a szél,
a hinta-palinta,
a szédült nevetés,
nem csak megjátszott gyerekség volt.
Mozdulat,
ami vonz – mágnes meg a szög.
Játszottad te is tudom.
Halk vagyok.
Álmomban magam voltam,
a régi kotnyeles.
Hangos, nevető, gyermeket terelő
búgócsiga.
Pörögtem, térültem és voltam.
Mert mozgott a lélek meg a test.
Stagnálok.
És tudom, jól tudom,
nem lendíthetsz tovább,
bár érzem kezed derekamon,
és érzem a mozgást, de beton
a test és szikla a lélek.
Álmodtam.
A gyermek – ne félj nem mienk –
egy húr volt csupán és csökött kezek.
Nem zárult le semmi benne, alig létezett,
így szülte a nő,
és otthagyta, mert életképtelen.
Barna volt, és törékeny. Fényképen nézve
emberi torznak mondanád.
Ott mégis gyönge gyermek volt nekem.
És a félelem eltűnt és megnyílt a szív,
gyermek ő is, gyermekem.
De vágyam lustaság.
A génkódolt szeretet, az anya még várjon.
Magam még nem vagyok,
mint hullott levél, száradok.
Mozdulj hát elme,
a hinta, a palinta lendüljön, szálljon,
gondolatom pezsdüljön, vágyjon,
s az ég, a fent, mágnesezze lelkem,
mert szorongó, tört búgócsiga
létem
eltemet egészen.
2010 január-február