Bármily furcsa a vizsgaidőszak az egyik ihlető. A másik pedig az az ember akivel immáron három (többnyire;) szerelmes év köt össze. Szoljon hát az ének:
Kitörés
Varázslat véd e percben engem,
hirtelen érint meg, körbevon,
talán te küldted hozzám kedves,
régi esték puha mélységéből szőve,
s én ámulva érzékelem - én, magányos bolond.
Fejem körül
mint szemtelen legyek zsongnak,
szállnak az angol szavak,
de bosszantásuk hozzám el nem ér,
hangjuk kívülem marad.
A meg nem írt dolgozatok
óriás, fehér falak,
hatalmas mész hegyek,
s én törpe-kalapácsom szorítva,
lustaság béklyóiban ültem ott
és sírtam és zokogtam egyre,
hogy telnek a tétlen nappalok
- most fittyet hányva a világra
tetjükre hágva papírost,
tinát ronggyá táncolok.
Varázslat véd e percben engem,
meztelen sóhajokkal gondolok rád
itt, kettős bőr-ruhám alatt,
a vágy most oly könnyű,
könnyű testem is,
s míg ízed emléke át meg átszalad
idegrostjaim kusza sűrűjén,
én nem gondolok semmire,
csak szagolom, csak tapintom,
még látni sem látom,
csupán érzékelem,
hogy varázslatom
lassan-lassan pókhálóvá szakad,
hiányaiban mint szemtelen legyek,
megjelennek a zsongó-bongó angol szavak,
és rámakasztva a vizsga kolompot
az óriás papír hegyek
ledobnak engem:
- a táncoló bolondot.
(de illatod magammal viszem)
