Jöjjön egy régi vers, az a vers ami nagyon én voltam, ami nagyon a szívemhez nőtt, bár versként koránt sem tökéletes, és aminek nemsokára jön egy javított változata, de annyi embernek mutattam meg már ezt a változatot, hogy mindenképp így ebben a formájában szerettem volna közölni.
szeretnek
jó volna hinni, hogy szeretnek
engem az éjszakák,
melyek ízzé és illattá nehezednek bennem.
a csöndben hagyom, hadd vesszen
minden, mindek tudtam nevét.
szemem szilánkokká nevetett tükör,
csilláma csiklandós, rád terül,
s talán az érintésen belül
tudod melyik tört rész vagyok.
hát ne sírj,
én se sírok,
én sem érzem, hogy lassan,
mint a parttalan víz felélem
maradék erőm, melyben életek virultak,
s most csak vértelen testek felpuffadt bűze
kering bennem, s én
álmodom.
lezárom bután a szemem,
nehogy a félelem felnyissa,
hisz olya nehezen alszom el
mintha pillanataim örökké
fényben mosdanának.
megállnak bennem a percek
és megalvadnak a döbbenetben,
hogy még érzem, mennyire fáj, hogy
szétszélednek ereimben a romlott, buja vágyak
és minden görcsbe fagyott álmom
ellepi a kéjes tűnődés halálom
után, pedig úgy félek tőle, mint
riadt vízcsepp a zuhanástól.
lassan fáradtam el annyira,
hogy ne merjek nélküled
nevetni azon, milyen megfontolt
lettem, bölcs és nyugodt.
és belebolondulok
magamba, míg a megalvad melankólia
is gúnnyá olvad bennem,
mert nem értem,
ha bágyadt álmaim szélét éritek,
miért nevetek mégis olyan könnyedén,
hogy összekapaszkodnak szemem körül a ráncok
és elhúzom függönyöm
félénk szívem elöl.
2005
