Áron
tompa lüktetés vagy. fájdalom.
bizonytalanná marod lélegzetem,
a kint s a bent
összeomlik, helyet cserél.
én nem tudom,
hol az idő, s csak arcomon
látom már a változást,
hisz hiányod oly régi,
oly halk, oly monoton.
talán gyűlölnöm kéne, vagy csak felednem,
talán gyűlöllek, nem feledlek téged,
talán mondanom kéne, talán remélni léted,
talán elhinni mindent, talán itt hagyni mindent,
talán törődni csendben, talán harcolni szemben,
talán nevetni újra, vágyakozni szebben.
talán hallgatnom kéne.
vagy örökké szeretnem
de hazudtál te is úgy hiszem én.
nyílik az emlék, bomlik a fény,
lüktet a harag, szikrát vet a lélek,
minden mi elmúlt
engem gyűlöl érted. érted-e
kedves a lángot, a füstöt,
a füstöt, az üszköt, a kövesült
könnyet, a nevető, könnyed,
elkönyörgött könnyed. a vágyam
utánad. hogy így maradt a késett,
ciános-keserű elveszett eszmélet,
hogy eltűnt a lehet, megszűnt az álom,
elapadt a lélek, hiába kiáltom,
hogy elkéstem, mert túl korán
szemeid ágbogán
fennakadt a végzetem,
s azóta végtelen
megfoghatatlan,
megnevezhetetlen,
megfejthetetlen
dallamok
hozzád kötnek. én hallgatok,
mert a kapcsolat
vágyaimon túlmutat.
túlmutat mindenen, mi szeretet,
vágy és áhitat,
mi álmaidban átitat,
a hit, magány vagy fádalom,
jóság, erkölcs, ártalom,
mindenen mi ösztön vagy értelem,
túl a léten, léteden, a létemen,
de tudom, vége a befejezhetetlennek,
hogy te hazudtál,
s én újra szeretlek.
2006 azt hiszem
