bár rejtenél tenyeredbe.
arcom bőrödbe temetve
szuszogó madár, bár lehetnék.
s látod csak támadok,
dühöm csak gyűlik, mint a fellegek
és újra átitat a szürke rettenet,
hogy ki vagyok,
nem tudom már, miért a miért,
csak szemed barna szinét
kívánom látni, semmi többet
ólom a lelkem, de hab a harag
s míg benned alszanak
a melegség tompa lángjai
kihűlök a kettőnk közötti némaságban.
hullik az eső,hogy bennem érjen földet,
éjszaka titkon átölellek
s a bennem gyűlt eső párolog
szívem bőrödön dobog
úgy vonz csöndes szuszogásod.
Az öntudat csak percekre ad irányt,
röptömben szédülten rángatózom,
pedig te vagy a cél.
bizonytalan testemen a szél
átnevet,
a napfény kristállyá olvasztja agyam
A rokkant reggelek
a nélküled elkezdett napok
szilánkok a felsepert udvaron,
hogy látásom maradéka is vesszen.
nyelvem vakon pereg, tompa tönk,
csak azt tudom,
hogy nem lehet más otthonom
mint érdes tenyered,
csak azt tudom, hogy szomjazom
bár tudnád, valami magamba temet
bár tudnám mondani neved
szemed és valami egyenletes
melegség ami te vagy,
ez lehet számomra az egyetlen oltalom.
ó mondd, hogy tenyeredben lakhatom.
