Szigliget

Egyedül,

szemem csukva, azt látom, amit képzelek,

– előttem lépteid,

tested mozgása ad irányt,

kezem válladon pihen.

Mögöttem lépteid,

testem mozgása ad irányt,

kezed vállamon pihen –

és rám szakad minden,

ahogy így vakon

a csónakban ringatom

emlékeimet.

Egyedül a végtelen vízen,

orromban még almaillat a nyár

megmaradt emlékeivel, szívem

belesajdul, oly messze már

a fügefa levelein áttörő fény,

ahogy az arcomhoz ér és én

továbbadom neked,

szóval mondom, hogy amit érzel

az a fény, mi áttör a leveleken,

mert a te szemed be van kötve.

Emlékszel?

Egyedül egy csónakban a végtelen vízen,

fülemben még a nevetés,

mennyi bolond dolgot mondtam,

de oly hirtelen

érint meg újra a varázs,

hogy jó helyen vagyok,

és gyerekké zsugorodom

annyit kacagok,

alig leplezve zavarom,

hogy nem tudom, hozzád hogyan forduljak

ott a színpadon,

játszótársad te majdnem-felnőtt, félig-ismeretlen

miként legyek?

Egyedül egy csónakban ringatózom a végtelen vízen,

még kezemben az erő, amivel tartottalak,

még kezemben a mozgás, ahogy engedtem magam,

az érzés, ahogy rám zuhan

jelenléted valósága,

ez enged forognom, mint búgócsiga,

s csodálva nézem, amint a szédülésből

kibomlik kettőnk ritmusa.

Egyedül egy evezőtlen csónakban ringatózom a végtelen vízen,

magamba zárva várom a felébredést,

szemem csukva, azt látom, amit elképzelek,

orromban a nyár almaillata,

arcomon érzem a leveleken megtört sugarakat,

fülemben cseng a vége-nincs nevetés,

karomban feszül az egyensúly, ami forgásban tart,

és a csönd mélységében meghallom lépteink neszét,

ahogy vakon sétálunk fölfelé

egymás ritmusában.