kissé eklektikus, kissé értelmetlen, kissé nem jó. de hát megírtam na:)
Amulett
A kezemben tartom.
Váratlan esett ki zsebemből,
koppanása a kínos csöndet
darabokra törte,
de a gondolatok álmatlan
fáradságom lerázva, ujjongva
rádborultak.
Magamhoz emeltem.
Szine egészen képtelen.
Most mint nyers hús,
de fénybe tartva megélénkülnek
a repedések, ráncok,
s csodálkozva játsznak rajta
a bújni vágyó fénynyalábok.
A parton találtam.
Büszkén feküdt a koszos-fehér
kövekkel felszórt homokon,
s bár előbb még vakon
kerstem magam a hullámok felszínén,
hívogató pirosa
parancsolón sugárzott felém.
Olyan gyönyörű volt.
Oly oda nem illő,
olyan fejedelmi,
olyan büszke,
kegyetlen kő.
Igen egészen kegyetlen színe van,
hogy egyre nézem csodálva.
síma és kemény, formára szív,
s mintha lülktetne még kezemben
mozdulatlansága.
A fiókáknak van ilyen színe,
mikor csupasz, ráncosa kis testükön
átdobbannak a sötét erek,
szinte érzem a pihegést - belereszketek
a reszketésebe, mi átjárja lényüket,
ha egy idegen kéz
- jól lehet, menteni vágyik csupán -
elveszi tőlük anyjuk etető szagát,
mikor védtelen testük
megpróbálja durva tenyerébe venni.
Símogatná, de eltöri gyenge kis nyakát,
s az fuldokolva vakon visszanéz,
nem érti, most mi ez?
A kéz tudja jól,
s így tudva visszaejti az értetlen tetemet.
Igen, épp ilyen színű a kő is,
s e szín e forma magába zár engem is,
- ki hányszor mentett madarat,
hányszor tört nyakat -
a bűnös gyermeket.
2005