kissé eklektikus, kissé értelmetlen, kissé nem jó. de hát megírtam na:)

Amulett

A kezemben tartom.

Váratlan esett ki zsebemből,

koppanása a kínos csöndet

darabokra törte,

de a gondolatok álmatlan

fáradságom lerázva, ujjongva

rádborultak.

Magamhoz emeltem.

Szine egészen képtelen.

Most mint nyers hús,

de fénybe tartva megélénkülnek

a repedések, ráncok,

s csodálkozva játsznak rajta

a bújni vágyó fénynyalábok.

A parton találtam.

Büszkén feküdt a koszos-fehér

kövekkel felszórt homokon,

s bár előbb még vakon

kerstem magam a hullámok felszínén,

hívogató pirosa

parancsolón sugárzott felém.

Olyan gyönyörű volt.

Oly oda nem illő,

olyan fejedelmi,

olyan büszke,

kegyetlen kő.

Igen egészen kegyetlen színe van,

hogy egyre nézem csodálva.

síma és kemény, formára szív,

s mintha lülktetne még kezemben

mozdulatlansága.

A fiókáknak van ilyen színe,

mikor csupasz, ráncosa kis testükön

átdobbannak a sötét erek,

szinte érzem a pihegést - belereszketek

a reszketésebe, mi átjárja lényüket,

ha egy idegen kéz

- jól lehet, menteni vágyik csupán -

elveszi tőlük anyjuk etető szagát,

mikor védtelen testük

megpróbálja durva tenyerébe venni.

Símogatná, de eltöri gyenge kis nyakát,

s az fuldokolva vakon visszanéz,

nem érti, most mi ez?

A kéz tudja jól,

s így tudva visszaejti az értetlen tetemet.

Igen, épp ilyen színű a kő is,

s e szín e forma magába zár engem is,

- ki hányszor mentett madarat,

hányszor tört nyakat -

a bűnös gyermeket.

2005