anagyéletérzés

Fricska

Virág vagyok? Vagy nevetés?

Fehér kismadár, rózsaszín háttér,

szikrázó napsütés,

párolgó szivárvány a vízesés között?

Játék leszek, formabontó

kezedhez simulok,

és alakulok,

szögekké hegyesedem,

ívekké tompulok,

mindegy csak vegyél kézbe,

érj hozzám, nyúlj felém!

Fekete tárgy leszek

rózsaszín szívekkel

és szemeddel irányíthatsz.

Majd ha nagyfiú leszel!

2008

Mozdulat

Csak ülni a csónakban és ámulni mindenen,

alattam végtelen mozgás a folyó,

az óriás fák zöld szörnyek, de jóságosak

és szomorúak is, könnyeznek végtelen,

talán az elveszített levelek miatt,

nekem is fáj mindez, de a víz elsodor

messze, mert a mozdulatlanság csak testemé,

belül én is áramlok, de ha magamra hagysz riad

a lelkem, darabokra tör és felduzzadok,

jeges áradás leszek, az egyenletes

lágy felszínt felváltja a harag éles kontúrja,

és magammal rántom a parton hagyott

civakodásokat, az önző sérelmeket,

így rohanok majd tovább, szennyesen,

zúgva, rombolva mindent, mit elérek,

nem hallgatva többé a parti neszeket,

ahogy az első esőcsepp rám zuhan,

apró fodrokkal, szürkén és puhán,

csak akkor eszmélek, mikor ezer

ponton szúrnak belém - nem tudom hogyan

tud fájni egy érintés, ami egy anyag velem,

amit belőlem bontott ki a nap, a fény,

de átadom magam az érzésnek, ez józanít,

sodrásom lassul, szétterül felületem,

újra vannak határaim, és szavaid,

én szomorú szörnyeim rámhajolnak vággyal,

már tiszta és hűs vagyok, mélységes nyugodt,

végre hallom az érintések apró surranásait,

ahogy a fák leveleit körbetáncolja a víz,

belemártom az ujjam, hadd csiklandozzon az erő,

a mozgás játéka a mozdulatlannal,

és sodródom vele, mindegy merre visz.

szeretek csókolni. szeretem, ha csókolnak. szeretem a csókot. de hát ki nem, ugye? gondoltam, erről kellene írni. eddig jutottam (folytatás következik) :

Csókok

I.

zavarosan akartalak

szívem nyelvemen dobogott

és féltem, ehhez túl nagyok

a számban a metszőfogak

II.

Nem akarta, én sem ezt,

de nevető furcsa tiltakozása

magába húzott, s az ajkak gátja

a vágyaktól átszakadt,

s nyelvem a zabolátlan

tört volna előre a mélybe,

hogy válasza felületét érje,

de elakadt a tétovázó szájban.

- Ó, gyönyörű, fehér hóhérjaim,

ti álltátok csak gátját, hogy otthonom elérjem,

Hol a szerelem feloldott volna majd, egészen! -

Hiába fúrtam át magam ajkain.

Aztán a busz, szédülten az ülésre hulltam.

Dacos büszkeséggel még utána néztem,

de ahogy eltűnt a téli fehérben,

fülemig pirultam.

bár rejtenél tenyeredbe.

arcom bőrödbe temetve

szuszogó madár, bár lehetnék.

s látod csak támadok,

dühöm csak gyűlik, mint a fellegek

és újra átitat a szürke rettenet,

hogy ki vagyok,

nem tudom már, miért a miért,

csak szemed barna szinét

kívánom látni, semmi többet

ólom a lelkem, de hab a harag

s míg benned alszanak

a melegség tompa lángjai

kihűlök a kettőnk közötti némaságban.

hullik az eső,hogy bennem érjen földet,

éjszaka titkon átölellek

s a bennem gyűlt eső párolog

szívem bőrödön dobog

úgy vonz csöndes szuszogásod.

Az öntudat csak percekre ad irányt,

röptömben szédülten rángatózom,

pedig te vagy a cél.

bizonytalan testemen a szél

átnevet,

a napfény kristállyá olvasztja agyam

A rokkant reggelek

a nélküled elkezdett napok

szilánkok a felsepert udvaron,

hogy látásom maradéka is vesszen.

nyelvem vakon pereg, tompa tönk,

csak azt tudom,

hogy nem lehet más otthonom

mint érdes tenyered,

csak azt tudom, hogy szomjazom

bár tudnád, valami magamba temet

bár tudnám mondani neved

szemed és valami egyenletes

melegség ami te vagy,

ez lehet számomra az egyetlen oltalom.

ó mondd, hogy tenyeredben lakhatom.

szóval, ezzel a verssel nem vagyok éppen elégedett, de úgy érzem, nem tudok rajta többet változtatni. inkább azt tudom elképzelni, hogy ezt a témát más stílusban. no mindegy. olvassátok, és aki akar írjon véleményt. és ne kíméljen.

Mosolyszünet

Bár rejtenél tenyeredbe,
arcom bőrödbe temetve
szuszogó madár bár lehetnék.
S látod csak támadok,
dühöm csak gyűlik, mint a fellegek,
állkapcsomban gyűlölet remeg,
puha testem inakká szakad,
a lelkem ólom, de hab a harag,
s míg benned alszanak
a melegség tompa lángjai,
kihűlök a némaságban.

Az öntudat csak percekre ad irányt,
röptömben szédülten rángatózom,
pedig te vagy a cél,
bizonytalan testemen a szél
átnevet,
a napfény kristállyá olvasztja agyam,
a rokkant reggelek,
a nélküled elkezdett napok
szilánkok a felsepert udvaron
és
nincs többé irány.

Hullik az eső,
hogy bennem érjen földet,
éjszaka titkon átölellek,
a bennem gyűlt eső párolog
míg szívem bőrödön dobog,
úgy vonz csöndes szuszogásod.

Nyelvem vakon pereg.
Tompa tönk.
Én csak azt tudom,
hogy nem lehet más otthonom,
mint érdes tenyered,
csak azt tudom, hogy szomjazom,
bár tudnád, valami magamba temet,
bár tudnám mondani neved,
szemed és valami egyenletes
melegség, ami te vagy,
ez elhet számomra az egyetlen oltalom.
Ó, mond, hogy tenyeredben lakhatom.

Jöjjön egy régi vers, az a vers ami nagyon én voltam, ami nagyon a szívemhez nőtt, bár versként koránt sem tökéletes, és aminek nemsokára jön egy javított változata, de annyi embernek mutattam meg már ezt a változatot, hogy mindenképp így ebben a formájában szerettem volna közölni.

szeretnek

jó volna hinni, hogy szeretnek

engem az éjszakák,

melyek ízzé és illattá nehezednek bennem.

a csöndben hagyom, hadd vesszen

minden, mindek tudtam nevét.

szemem szilánkokká nevetett tükör,

csilláma csiklandós, rád terül,

s talán az érintésen belül

tudod melyik tört rész vagyok.

hát ne sírj,

én se sírok,

én sem érzem, hogy lassan,

mint a parttalan víz felélem

maradék erőm, melyben életek virultak,

s most csak vértelen testek felpuffadt bűze

kering bennem, s én

álmodom.

lezárom bután a szemem,

nehogy a félelem felnyissa,

hisz olya nehezen alszom el

mintha pillanataim örökké

fényben mosdanának.

megállnak bennem a percek

és megalvadnak a döbbenetben,

hogy még érzem, mennyire fáj, hogy

szétszélednek ereimben a romlott, buja vágyak

és minden görcsbe fagyott álmom

ellepi a kéjes tűnődés halálom

után, pedig úgy félek tőle, mint

riadt vízcsepp a zuhanástól.

lassan fáradtam el annyira,

hogy ne merjek nélküled

nevetni azon, milyen megfontolt

lettem, bölcs és nyugodt.

és belebolondulok

magamba, míg a megalvad melankólia

is gúnnyá olvad bennem,

mert nem értem,

ha bágyadt álmaim szélét éritek,

miért nevetek mégis olyan könnyedén,

hogy összekapaszkodnak szemem körül a ráncok

és elhúzom függönyöm

félénk szívem elöl.

2005

4.

egyfolytában

nem tudok magammal mit kezdeni

fárasztó a kezdetlegesség sőt a kezdetlenség

pimasz fráter a világ

túlélnek az ösztönök

vagy én őket

de minek akarnád

túlélni aki már

meghalt

az öngyújtó

a legjobb szó

Öngyújtó

Ön gyújtó?

Ön gyújt

ó!

miért ne hinnék a világnak

szeretem hogy

Isten

mindennél jobb

an belémivódott és egy fasz vagyok,

hogy nem élem meg mindennap

csak tudatalatt

freud

nem tudhatta, hogy j.a. majd

megszületik

és ő nem kezeli csak messziről

próbálkozik és az már kevés

pedig

szabó lőrinc volt a pszichopata

lelkem mégis át meg átjár a

verseken

a gyönyörért

vagy nem is így kell mondani csak ez a mai világ

nem tudok

ritmikus lenni pedig nem is olyan régen

még ment

mikor még áron lüktetett bennem de nem

azért nem mert áron

szétmállott

rohadt kis féreg rágja szívemet

a neve

átbizserget a tavaszi esőt

szeretem

a nyári szélvihar erőt ad s már

tudom

hogy Csönd és erő és

erős vagyok

talán

de nem

tudom nekem annyi minden az ölembe

meg a seggem is ki lett sokszor

de nem lázadok csak

magam

ellen mert lázadnom kell hogy

játék

a világ jól tudom még mielőtt gábor elment

elmegyek

az érintésedtől átalakul a bőröm szerkezete

áteresztelek magamon

érzem nézésed jó

a napsütés de jobb annál, hogy vagyok az hogy

vagyunk

annál már csak te lehetsz

jobb

(te kis pöcs)

bal

és mennek a katonákat ettem mindig apám vágta

a pofámba hogy nem jó ez így a

család

mindig az volt neked az első csalódás

önmagam és a világ közötti

mérföldekkel vagyok most közelebb

hozzád ez minden vágyam

ütemre húzza össze

húsevő virág ha lennék

de ha nem ragadozó

mindenképpen

gyilkos remegés a combomban

gyűlt össze a csön

D

Á

N

I

E

Lágy súrlódás a számban

összefutott nyál

elválasztásom még működik és most

boldogabb a szív

elégtelenség megszűnt és csak

sóhajok és hiány és csönd

és hó

és hal

a vízben úgy elvagyok

mindegy

csak annyi hogy szeretlek.

 2008

Aeger amoris

Kedves, te sem akarhatod,

Hogy mint bús filamentumok,

Mik alig érnek össze

Búcsúznak is el,

Lelkünk máris váljon örökre.

Hisz léted tovább ingerel,

S vágyam aktinja hiába fedi fel

Titkos kötőhelyét

Míg megvonod miozinod vágyott felületét.

Ó nem taszíthatsz már magadtól,

Te, mindennapok eszenciája.

Billentyűkig bódulok nyakadtól,

Érintésed szétbont – molekulákra.

Ó, benned végem érzem én,

Bolond lettem,

mint őrült antigén.

Mindenhol kereslek,

téged, antitestet.

De vigyázz, kedves, ha rád találok,

Összekötöz minket az átok,

Ott várunk egybekapcsolódva,

Hogy lelkünk membránját feloldva

Elnyeljen örökre magába

2006

Maholnap

Nézd, míg fiatal a kedvem

és étvágyam mindenre kiterjed,

járjuk be hát a világot,

járjuk együtt e világot,

s míg feledni nem kezdem,

gyűjtsük közösen a múltat

és nevessük együtt az álmot

és sirassuk együtt a holtat

és csodáljuk együtt a távot.

Nézd, míg ily fiatal a testem

keressünk, nevessünk,

gyűjtsük titkainkat mint a szedret,

ügyesen kerülve a tüskét,

az indát, a vermet,

mindig óvva a butuska szerelmet.

Te mész majd elöl

én folyton csodállak,

nem nézek mást

csak vonalát a hátnak,

küzdelmét a lábnak,

s folyton csodállak.

és kacagok majd, te tudod,

mögötted én jövök,

s védelek a széltől a bágyadt pilledéstől,

kacagok majd és illatom

kacér szellővel átfújatom,

hogy könnyű legyen lépted

mint az álom,

s míg utat vágsz nekem

a sűrű szedresen,

megálmodom házad, édenkertedet

tudd hová vezetni fáradt kedvesed.

2008

∞

 engem behatárol a világ,

öltöztet, szorít, mosolygásra késztet.

s ha este feléled

a takaró alatt a pokol

(meztelen test vágyak bársonyában kéjeleg)

fosol attól, hogy hozzád érjek,

nagy, érző, rózsaszín lélek.

2007

Pillanat

Dübörög bennem a harag

és átszakít mindent és eltemet

és pörget és forgat és

Mint a halak, néma vagyok

és színtelen.

 2007

Szeretkezés

Jössz felém, pár pillanat

és lélegzetedig enyém leszel,

bódít a megadás, amivel

belém zuhansz,

megkötöz vágyad és megszakad

valami bennem, köztem és nem vagyok

nem vagyok többé semmi csak lihegő,

szűkölő kis macska,

hiúz, vagy amit csak akarsz,

és ámulok,

és akarlak,

és dolgozik érted a test,

és kellesz, és egyre jobban kellesz és

minél jobban és jobban

megkaplak

és minél jobban jobb

annál inkább éget

a zuhanás,

a zuhanásban felmelegedés,

a súrlódás köztem és a világ között,

és test vagyok és lélek vagyok külön-külön él,

szétválik mint a halál vagy a születés

vagy a csönd perceiben,

és emelkedik a test.

Emelkedik a testem ,

hogy minél inkább,

minél előbb,

minél vadabbul legyen tied,

gurul, nevet, szűköl a testem,

mohó húsevő virág,

és minél vadabb a jobb, annál nagyobb a

hiány.

Testünk súrlódását feloldom,

gyöngyöző nevetésből

buggyanó gyönyör

az oldószer,

vigyázz,

nehogy enyém maradj,

mert felszív a testem,

az ösztön sóhajokra tép,

és szétolvadsz körmeim között.

Tavaszváró

Vissza visszatér a tél,
De nem havat hoz, nincs fehér,
Tiszta mélység, szűzi tér,
Csak hideg jön, szürke szél,
Bőr-repesztő,
Arcom pufókra kelesztő,
Csontomat is megfagyasztó,
Jókedvemet elapasztó,
Rideg, undok, ködös tél.

Látod kedves, ázom-fázom,
átereszt a kiskabátom,
bősz tavaszi lázadásom,
kora volt még, jaj belátom!
Tévedésem,
dölyfös, öntelt részegségem,
szégyellem én, arcom pirul,
büszke lelkem már nem virul,
így egyedül hozzád vágyom.

Ó, de hozzád, hogy mehetnék,
mogorva vagy, mint a medvék,
szép szemedben nincs melegség,
bocsánatért mit tehetnék?
Forrt a vérem,
meleg bundám elcseréltem,
úgy örültem a tavasznak,
nem hittem a bölcs szavaknak,
jól jöhet a bunda még.

Nincs már bundám, nincs már párom,
kiskabátban hozzád vágyom,
kis kabátban ázom-fázom,
melegséged úgy kívánom.
Ha mehetnék,
többet sose feleselnék...
(csak egyet súgj meg, arra kérlek,
mikor lesz már tavasz, végleg?
úgy tetszik a kiskabátom.)
 

és itt a második. kicsit megkésve, de eddig táborban raboskodtam, majd azt próbáltam kialudni. Végre felkeltem, szóval jóreggelt mindenkinek:)

Reggeli csönd

ében vonalakkal átszúrt

arany boltívek a fák,

fénnyel szűrt sötétben

kitágult virág,

csöpögő csönd a harmat,

józan-hideg a föld,

levél-mező, avar illat,

nem fáj, hogy mind halott.

reggeli mámor.

boldog vagyok.

2007.

mivel összegyűlt egy két versem az elmúlt években, hetente 3 fogok feltenni. ime az első, s egyben a legfrissebb, fogadjátok kritikával:)

Dunaparton

a vízszagú frissességből immár semmi sincs

a sűrű pára-burkolat,

mit a majdnem-láz agyamra hint

csontomig átitat.

az eddig jól körülhatárolt réteg

mint a gombafonalak,

az akarathiányokba be, betéved,

s felszívja megmaradt

erőmet.

túl sok a dolog,

hangya lelkű, ha lennék, talán...

de a szellem bágyadtan kódorog

a nyár hőségoszlopai között

s a félelem, mint izzadság elönt,

hogyha mozdulok az ösztönök

széttörik életem,

minden munkám, mit az értelem,

a józan meglátás szerint csiszoltam.

s hiába, hogy a kontúr határozott,

lendület híján ülök az üveg-porban,

rettegve nézem kés-élű művemet,

mit a fülledt vágy-őrület,

egy pillanat alatt törhetne szét.

a csökönyös út-törés, az erőltetett menet

hogy biztos jövő és céltudat legyek,

ólmos álarcként

mozdulatlanságba temet.

csak nem lenni egy napra,

mint névtelen test, melyet

a hőhullámokkal érkező izgalom

köt le, nem a zabla,

s ha vágya tárgya

meghozta gyönyörét,

nevető gurgulázással lép

tovább,

nem bonyolítva túl a létezést.

Szemem elmerül a sötét Dunában.

A víz ritmusát csodálva remélem,

erőm lassan gyűlik agyam medrében,

s míg hűsen józanítanak az omló hullámok,

csöndben nézem, amint magamra találok,

mély egyensúlyában.